Rövid találkozások alkalmával, ismerősök között gyakran hangzik el a kérdés: Hogy vagy? A válasz persze nagyon változatos tud lenni, függ a válaszadótól és a helyzet felszínességétől is. Sokszor azonban a krízisben lévő vagy azt frissen átélt emberek nem tudnak mit kezdeni a kérdéssel vagy ha van is rá frappáns válaszuk, akkor a kérdező reagál furcsán, végül mindketten fejleszegve menekülnek. Ebben a blogcikkben a “hogy vagy” típusú helyzetek mögé tekintéssel szeretnék egy kis segítséget adni a kínosan induló beszélgetések empatikus feloldásához.
Ha valaki épp nehéz élethelyzetben van, esetleg nemrég érte veszteség, akkor egy felszínes beszélgetésben nem szívesen osztja meg bánatát, mégis előfordulhat, hogy valahogyan jelezni akarja lelkiállapota sötétebb árnyalatát, még akkor is, ha nem akar a részletekbe menni. Jól tud esni ilyenkor egy kis együttérzés, de terhelni nem akarjuk a másikat, pláne nem a buszmegállóban vagy a lépcsőházban. Talán már túl vagyunk néhány kínosra sikerült beszélgetésen, és lelkesen annyit mondunk “Jól, jól, köszönöm. És te?” Ezzel jelezzük, hogy ez most nem az a beszélgetés, amitől sokat várunk, és visszadobjuk gyorsan a labdát. Óvatosan válaszolhatjuk a “Megvagyok, köszönöm.” mondatot is, és ha a kérdezőnek megvan a nyitottsága, esetleg kihallja a válaszunkból, hogy valami nem oké, akkor innentől rá van bízva, hogy mennyire kíváncsi. Ha belemegy a játékba, és további mesélésre bíztat, akkor adhatunk magunknak egy esélyt, hogy megértő fülekre találunk, ha megosztjuk vele bajunkat. Ha szerencsénk van, akkor őszinte, odaadó figyelmet is kaphatunk, biztonsággal beszélhetünk érzéseinkről, akár el is kámpicsorodhatunk egy kicsit.
Nem kell elszaladni - mit tehet a kérdező?
A kérdező oldaláról nézve érdemes tudni, hogy a krízissel küzdő számára fontos lehet a megértő figyelem, és az, hogy mások ne ijedjenek meg a helyzete nehézségétől, hiszen a különösen nehéz élethelyzet számára éppen a mindennapokat, a “normalitást” jelenti. Ami kívülről rémálomnak tűnik, az számára a valóság. A megküzdést segítheti, ha nem kell elrejtenie érzéseit, könnyeit és kap néhány tartalmas támogató szót plusz egy ölelést, simogatást. A támogató félnek jó, ha tisztában van vele, hogy nem feltétlenül van szükség ilyenkor a tanácsadásra, általában elég egy “sajnálom”, vagy ki lehet fejezni bátran, hogy valóban látja, milyen nehéz a beszélgetőtársnak, és reméli, hogy lesz majd újra könnyebb neki. Ha van egészen hasonló tapasztalata korábbról, akkor mindenképpen érdemes ezt megemlíteni és felajánlani, hogy ha az segítség, akkor elmondja, hogy ő hogyan élte túl akkor, hogyan állt újra talpra. A krízisnek az egyik fő jellemzője, hogy annyira új és elsöprő szituációba kerül az ember, hogy addigi tudásából, aktuális eszköztárából nem tudja kezelni a helyzetet, a megküzdéshez új eszközt kell találnia. Ilyenkor sokat jelent látni azt, hogy egy ismerős (vagy épp bárki), aki hasonlón ment át, most mégis itt van, túlélte, sőt úgy tűnik, hogy egészen jól van. Fontos, hogy tényleg csak nagyon azonos helyzetre vonatkozó élményeinket osszuk meg, mert ha pl valaki a gyermekét veszítette el és mi arról beszélünk milyen rossz volt, amikor a nagymamánk meghalt, mégis túléltük, azzal inkább eltávolítjuk, bagatellizáljuk a másik fájdalmát. Ha viszont releváns a történetünk, az irtó nagy erőt adhat a mindennapok küzdelmeihez.
De nem kell feltétlen rutinos krízis-harcosnak lennünk, hogy hasznosak legyünk, lehet hogy banális, apró segítségnyújtással is ugyanannyit tehetünk a másikért. Ha fel akarjuk ajánlani segítségünket a krízisben lévő beszélgetőpartner számára, akkor azt minél konkrétabban, minél megfoghatóbban tegyük. Például “mindig pénteken megyek nagybevásárolni, írj kora délutánig, ha szeretnéd, hogy neked is elintézzem, szívesen leteszem az ajtód elé” vagy “jól kiismerem magam abban a kórházban/rendelőben/hivatalban, írj rám, ha elmenjek veled” vagy egyszerűen “érdekel, hogy mi van veled, máskor is keress, ha szeretnél beszélgetni egy kicsit”.
És persze van olyan, hogy nem vagyunk olyan helyzetben vagy nem olyan szoros a kapcsolat az adott személlyel, hogy mi legyünk azok, akik segítenek. Ám még ekkor sem kell feltétlen hidegen és hirtelen elfordulni tőle, már azzal is jót teszünk, ha udvariasan húzzuk meg a határainkat. Mutassuk ki együttérzésünket néhány egyszerű szóval, aztán egy kis biztatással fejezzük be a beszélgetést. Lehet, hogy nem segítettünk rajta, de nem is kockáztattuk, hogy megbántjuk, ha pusztán kíváncsiságból vagy megjátszott nyitottságból hallgatjuk csak meg.
Kérdezzük hát bátran egymástól, hogy “Hogy vagy?”, és ne lepődjünk meg, ha szokatlanul őszintén válaszol rá a beszélgetőtárs. Már az is nagy dolog, ha megértéssel tudunk fordulni hozzá, ha pedig ezen felül még néhány támogató gesztus, esetleg segítség felajánlása is érkezik tőlünk reakcióként, akkor abból biztosan fog tudni építkezni hosszabb távon is.
Nyitottnak lenni jó, segíteni tudni jó! 🙂
