A legjobb barátnőm nagy Brené Brown rajongó. Nemrég kaptam tőle egy gyönyörű könyvet, a címe: Atlas of the Heart, amiben a szerző az emberi érzelmeket csoportosítja, és írja le egyszerűen, sok gyakorlati példával tarkítva. Valamelyik este lapozgattam a könyvet, és esküszöm, hogy egyébként nem szoktam minden helyzetben mediációt látni, de egyre izgatottabban olvastam, hogy a csalódás érzése kapcsán Brown a saját életéből hoz egy példát, amiben a férjével kölcsönösen megélt, folyamatos csalódást okozó konfliktust azzal oldják fel, hogy leásnak az érzelmek mögött álló alapvető szükségletekig, vagyis a mediáció lényegét valósítják meg. Nézzük, hogy is történt náluk a mediáció a konyhaasztalnál.
A csalódást Brown azok közé az érzelmek közé sorolja, amit akkor érezhetünk, ha valami nem az előzetes elvárásainknak megfelelően alakul. Minél nagyobbak és konkrétabbak az elvárások, annál nagyobb lesz a csalódás. Az elvárások közül szerinte a legveszélyesebbek a rejtett várakozásaink, amikor olyan pontos képet festünk előre a fejünkben a várható eredményről, hogy még a többi résztvevő gondolatait, érzelmeit és reakcióját is elképzeljük előre, pedig ezeket nem igazán tudjuk befolyásolni. A csalódás szinte kódolva van egy ilyen konkrét elvárás esetén, és rossz hatással lesz a kapcsolatainkra is. Példaként a férjével való hétvégi cívódásokat meséli el, ugyanis meglepő és fájó módon, minden olyan hétvége békésebben telt a gyerekekkel, amikor valamelyikük utazás vagy munkahelyi kötelezettségek miatt nem tudott a családdal lenni. Hogy lehet az – gondolkozott el rajta -, hogy ha ő vagy a férje egyedül viszi a sokgyerekes hétvégi programot, akkor mindenki elégedettebb, mint amikor együtt van a család? Pedig amikor mind a két szülő kéznél van, akkor jobban eloszthatók a feladatok és közösen élhetők meg az örömök. Ahelyett, hogy az együtt töltött időt kiélvezték volna, ezek a hétvégék sorra a másik hibáztatásába fulladtak, hiszen úgy tűnt, hogy ha ketten vannak, akkor minden sokkal nehezebb, mint ha egy szülő terelgeti a kicsiket.
A fordulópont onnan indult, hogy megosztották egymással, hogy mindkettőjük számára milyen fájdalmas és kirekesztő megélni ezt a hibáztatást. Az, hogy ezt ki lehetett mondani, a legfontosabb az egész történetben. Ha különvonulva nyalogatták volna sebeiket, akkor inkább eltávolodtak volna egymástól, a vádak egyre hangosabban szóltak volna és egyre nehezebb lett volna kettesben megbeszélni a megoldást.
Ehelyett tehát leültek beszélgetni, mégpedig azzal a céllal, hogy ha van valami visszatérő ok, valamilyen mintázat, akkor azt megtalálják. A nagy Aha élmény nem jött könnyen, de végül rájöttek, hogy amikor egy szülő van csak hétvégén a gyerekekkel, akkor az a szülő semmilyen saját programot, feladatot nem tervez be, így nem is vár el semmit, csak beleengedi magát a káoszba. Amikor mindketten otthon vannak hétvégén, akkor magukban eltervezték, hogy majd elolvasnak néhány oldalt valamiből, elmennek külön sportolni, haladnak magukban egy-egy feladattal. Az áttörést és a megoldást az hozta, hogy egyrészt elismerték ezt a működésmódot, másrészt elkezdték a valósághoz igazítani az elvárásaikat. Ebben egymást segítették, és arra is rájöttek, hogy érdemes rákérdezni arra is, hogy vajon miért olyan fontos egy adott program a másiknak. Ez sem ment könnyen, de ha kiderül, hogy melyiküknek mi jelent biztonságot, nyugalmat vagy épp mi generál benne félelmet, akkor sokkal jobban tudják segíteni egymást, sokkal könnyebb kimondani az igényeket. Ér például olyat mondani, hogy “nekem egész hétre biztonságot ad, ha hétvégén elmegyünk kettesben vacsorázni” vagy “muszáj úsznom egyet a barátaimmal, mert akkor adom le a legtöbb feszültséget”. Általában fejben gyorsan eljutunk oda, hogy “szeretnék veled lenni” vagy “szombaton 5-kor le kell lépnem úszni”, de nemhogy a mögöttes igényeket, hanem már ezeket a konkrét kéréseket se feltétlenül mondjuk ki, hanem elvárjuk, hogy a másik képben legyen az elvárásainkkal, hiszen számunkra annyira egyértelmű, hogy márpedig nekünk erre szükségünk van, sőt nekünk ehhez jogunk van.
Amikor az alapvető igények kimondhatók, akkor a másik megértheti, miért ragaszkodunk annyira az adott elképzeléshez, és már ez a megértés is közelebb hoz egymáshoz és a közös megoldáshoz. A megoldás keresésénél fontos, amit Brown-ék is bevezettek a kommunikációjukba, hogy segítenek egymásnak a valósághoz igazítani az elvárásaikat.
Jó pár beszélgetés, veszekedés, egymás felé fordulás és egyezkedés váltotta ki a klasszikus mediációs folyamatot, de szuperül megoldották azt, hogy a hétvégék ezentúl élvezhetők legyenek mindenki számára, és a másikra figyelést, illetve a valóság-csekkolást egyéb helyzetekben is elkezdték használni.
Külső szakemberekkel ez a folyamat rövidebb és átláthatóbb lett volna, de azt gondolom, hogy a végeredmény a fontos, ami akár otthon, akár a mediációban a jobb kommunikáció, a jobb együttműködés lehet.
